II. TENDENCIÁK
II-9 Mediatizáció
II-9-1. Mediatizáció és professzionalizáció
Forrás: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor - A 2014-es választási kampány vizuális üzeneteinek szimbolikus és értékvonatkozásai - című tanulmánya nyomán
Hozzáférés: 2018-02-10
Utolsó formázás: 2018-08-03
II-9-1. MEDIATIZÁCIÓ ÉS PROFESSZIONALIZÁCIÓ
A látványtársadalomban a politikai mező az infotainment felé tolódik:
- valóságshow-jelleget ölt (médiaképes politikai akciók, figyelemkeltő személyes akciók, szituációk és kommentek) és
- megjelenik az internetes interaktivitás közösség-, nyilvánosság- és véleményformálási igénye.
Ezt kíséri a tabloidizáció (ellenőrizetlen vagy álhírek)
A választási kampányok eldurvulásában éppúgy, mint pozitív elemeikben is, egyértelműen kimutatható a politika egyre nagyobb mértékű mediatizálódása, eltolódása a show-jelleg, a szórakoztató ágazat (az infotainment) irányába.
Egyre nagyobb előnyt jelent, ha egy párt meghökkentő, vizuálisan is figyelemfelhívó, médiaképes politikai akciókkal tud megjelenni a médiumokban, hírműsorokban (parlamenti performance, épületfoglalás, zászlóledobás, stb., de ebbe a sorba tartozik a kormány melletti felvonulások létszám-demonstrációja is). Illetve az egyes személyek viselkedésének figyelemkeltő jellege: a politikai programnál a szimbolikus mezőben sokkal nagyobb hozadéka lehet egy-egy szokatlan viselkedésnek, terjeszthető bon mot-nak, sőt, akár egy-egy botránynak is (ha abból a szereplőnek sikerül nem túlságosan „feketén” kikerülnie).
A politikai célok indulati mozgósítói mind kifejezettebben vizuális megjelenést öltenek, klipszerűen alkalmazva a filmes és egyéb médiaműfajok eszközeit, tapasztalatait.
A valóságshowként bemutatott történésekkel az azonosulás eredményesebben kiváltható, az így megrendezett látványok sokkal eredményesebben terelhetik a közvélekedést egy-egy sugallni kívánt értelmezés felé, mint a közvetlen politikai állásfoglalások (Láma-hatás).
A klasszikus tömegmédia is az interaktivitás útján jár a maga betelefonálós műsoraival, szavazásaival és kiszavazásaival, SMS-közléseivel, de persze a döntő változást a digitális újmédia megjelenése jelenti). A kampányok többé-kevésbé igazodnak ahhoz a média-stílushoz, ami a televíziók és fokozatosan az internet óriási használói körének másodlagos anyanyelve.
Az internet közösségi fórumai (…) is belépnek a kampányba (és egyre aktívabb szerepet játszanak abban) építve az internethasználók
- közösségigényére,
- nyilvánosság-igényére, s
- a véleményformálásban való (interaktív) részvételük igényére.
A politikai kampányba beépülhetnek a valóságshow-k és a tehetségkutató műsorok tanulságai is. Azok az apró fogások (milyen szituációkban mutatják be a szereplőket, milyen kommentárokkal minősítik teljesítményüket és viselkedésüket, milyen „epitheton ornansokat” említenek róluk szólván, milyen SMS-eket, „nézői véleményeket” közölnek velük kapcsolatban, s egyáltalán milyen asszociációkat társítanak hozzájuk), amelyekkel a valóságshowkban és a tehetségkutató műsorokban a közönség rokonszenvét-ellenszenvét terelni lehet, természetesen a politikai kampányban is felhasználásra kerülhetnek. (E vonatkozásban nyilván előnyt/hátrányt jelent, hogy melyik pártot a média hány csatornája támogatja meg vagy éppen gyengíti ezekkel az eszközökkel).
Egyre nagyobb szerepre tesznek szert a politikai kampányban a blogok, kommentek, illetve az önkéntesek által készített és a Youtube-ra, Facebookra feltett képek, filmek. A Facebookon megjelenő családi képek, személyes reakciók a politikust inkább „személyes ismerősként” jelenítik meg, közelebb hozzák támogatóihoz, a lájkolások közvetlenül is jelzik a támogatók jelenlétét.
A mediatizáció következménye a tabloidizáció; a jelenlegi kampányban szembetűnő volt, hogy a pártok igen sok félig vagy félig sem ellenőrzött „információt” vetettek be ellenfeleik lejáratására. A figyelemfelkeltés említett szerepnövekedésének megfelelően a bulvársajtó hírei is hatékonyan vésődnek be a közönség tudatába, függetlenül attól, hogy mekkora igazságtartalomra támaszkodhatnak. Egy-egy ilyen bulvár jellegű szenzációt aztán a média napokon-heteken keresztül forgat; az ismétlés, a túlhangsúlyozás hátrányos-eltaszító hatása, valószínűleg, szűkebb közönségréteget érint, mint azoké, akik hagyják magukat a tabloid hírek által befolyásolni).
A médiában ily módon felépített hatások erősebbek, mozgósítóbbak akár még a közvetlen életszínvonal-tapasztalatoknál is.
A pártok természetesen nem csak az új médiát vették igénybe. A legnagyobb pártoknak eddig is volt képviselete a sajtóban, médiában, de ezekről legfeljebb azt lehetett mondani, hogy „az adott párthoz közeli” orgánumok. A mostani kampányban viszont már szinte az összes parlamenti párt kiadott olyan ingyenes lapot, amely kifejezetten a kampányt, a párt politikájának közvetlen népszerűsítését szolgálta. (Lásd például a Jobbik „Hazai pálya (ingyenes közéleti lap)” című kiadványát, az LMP „Tiszta lap” című időszakos újságját, a Seres Mária féle SMS „Civil hírlap”-ját vagy a kormányoldal „Hajrá, Magyarország” című kiadványát, stb.)
Az interaktív eszközök terjedésével a plakátok szerepe csökken – ezek mennyisége a 2014-es kampányban még korlátozásra is került (bár továbbra is jelen volt például a villamosok oldalán). A Facebookon ugyanakkor elszaporodtak a plakátparafrázisok, a meghatározatlan forrásból származó plakátok, és propagandisztikus filmecskék is —ezek az egyes pártok támogatóinak aktivizálódása mellett tág teret adtak a kreativitás-kiélésére is. Ez a tendencia már a 2010-es választásokon megjelent, és az akkor népszerűvé vált nem-hivatalos kampányfilmek egyike másika műfajteremtővé is vált: hatásuk a mostani kampány hivatalos filmjeiben (például a baloldali koalíció „ez itt az én hazám” című filmjében) is egyértelműen kimutatható.
A magnetofonról bejátszott pártelnöki telefon üzenetek többnyire csak a párthívek körében váltanak ki pozitív reakciót, keltik azt az illúziót, (a személyre címzett levelekhez hasonlóan), mintha a pártelnök személyesen keresné fel támogatóját, (hiszen az interaktivitás ez esetben egyáltalán nem jön lére); a titkárok, stábtagok által bonyolított valóságos beszélgetések azonban valóban interaktívvá teszik a politikát; közvetlen kommunikációs gesztussal beviszik az otthonokba a politikát (egyesek éppen ezért is fogadják az ilyen megkereséseket, mint intimszférájuk megsértését, -- persze főleg az ellenpártok részéről -- elutasító indulattal), másfelől alkalmat adnak a pártoknak támogatóik arányának felmérésére, sőt, még politikai kínálatuk egyes elemeivel kapcsolatos visszajelzésekre is; mindez természetesen közelít(het)i a politikusokat választóikhoz, növeli a politikában aktívan megnyilvánulók számát, másfelől viszont kedvező talajt nyújt a kampány indulati szélsőségesedésének is (a megszólalókat nem köti a politikai taktika).
Az SMS-küldés pedig a mozgósítás mára kulcsfontosságúvá vált eszköze (amelyekkel – minthogy a 2014-es kampányban megszűnt a kampánycsend – még a választások napján, sőt még e nap délutánján is próbálták a pártok mozgósítani potenciális szavazóikat). Egy politikai mozgalom (Seres Mária Szövetségesei) olyan sikert ígérőnek vélte, hogy ezzel a névvel lépett a politikai porondra.
Ennek is szerepe van a politika és társadalom között növekvő távolságban, amelyet persze az egyes pártok különböző eszközökkel megpróbálnak csökkenteni98. A választási eredmények szempontjából is döntő tud lenni, hogy az egyes pártok mennyire vannak jelen a helyi (városi, községi, kerületi) politikában. Ebből a szempontból a kampányanyagok közül az egyes helyi jelöltek szórólapjai, újságnyilatkozatai a legtanulságosabbak; ezekben a regionalitás, lokalitás értelemszerűen több szerepet kap, s az is érdekes lehet, hogy ezen a szinten, a választókkal való közvetlen érintkezés szintjén, a jelöltek milyen elemek hangsúlyozásával igyekeznek megnyerni választóikat, közelebb kerülni hozzájuk.