Így nyerd meg - Útmutató választási kampányokhoz

II. TENDENCIÁK

II-7-3 A 2014. évi kampány negatív üzenetei

Forrás: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor - A 2014-es választási kampány vizuális üzeneteinek szimbolikus és értékvonatkozásai - című tanulmánya nyomán

Hozzáférés: 2018-02-10

Utolsó formázás: 2018-08-03

A Jobbik

Egyszerre használták fel, vitték tovább a két nagy párt egymás elleni támadását,és

sugallták azt, hogy azok lényegében ugyanazt képviselik (tehát igazi alternatívát csak a Jobbik jelenthet).

A párt által középpontba helyezett témákat

erős érzelem-, és indulatkeltő túlzásokkal exponálták:

„a magyar föld kiárusítása felér egy atomrobbantással”, „24 év leforgása után a 24. órában vagyunk; 24 éves háború folyik”.

A párthoz kötődő rendpárti alapállás igen erős tematizációt kapott.

Ezekben, a közvélemény jelentős részének támogatását vélhetően élvező kérdésekben jelentek meg az

igazán radikális kifejezések és programok:

„nem lesz kegyelem az idősek, nők, gyerekek bántalmazóinak”; a pedofilok, nemi erőszaktevők kémiai kasztrálása, a halálbüntetés visszaállítására kezdeményezendő népszavazás, stb.

A „cigánybűnözés” explicit emlegetése csökkent, (közvetett célzások jócskán maradtak, például a megélhetési gyermekvállalás elutasításában), viszont

„a cigány-magyar együttélés” jelszó megjelenése

a pártot elfogadók körének szélesítését szolgálhatta.

Az LMP is

harmadik erőként igyekezett magát megjeleníteni, de

az erre irányuló erőfeszítéseket majdnem megsemmisítette, és

az LMP-nek a „harmadik erő” szerepéért folytatott versenyfutásban való lemaradásához vezetett

az ezt a szerepet nem vállalók elutasítása, majd az ezt követő

pártszakadás.

A két nagy politikai erő az egymással szembeni negatív kampány stratégiáját

folytatta – nem egyenlő esélyekkel és nem azonos eszközökkel.

Az ellenzék egyrészt

elhibázottnak minősítette a kormánypártok gazdaságpolitikáját, és a kampányban e

gazdaságpolitika fontos lépéseinek visszafordítását helyezte kilátásba.

Összességében egy olyan programot sugallt, ami a közvélemény számára inkább

a 2010 előtti időszakhoz való visszatérést ígérte,

mint új koncepciót.

Miután az előző kormányzat a 2010-es választásokon igen széleskörű elutasítást kapott, az ebben a programban megfogalmazott szimbolikus üzenet aligha számíthatott többségi támogatásra.

Ugyan voltak ebben nüánszbeli különbségek a korábbi kormányerők bomlásából keletkezett ellenzéki pártok között, de

lényeges újítás egyikhez sem kapcsolódott, s

a különbségek csak a megosztottság (az egymással való marakodás) érzetét erősítették.

Az ellenzék másik fő választási témája, szimbolizációja

a kormány centralizációs és egyéb intézkedéseinek „diktatúraként” való támadása volt.

A negatív kampány logikája szerint megfogalmazott egyre élesebb támadások azonban visszaütöttek:

a közvélemény nagy része a centralizációs intézkedések többségét nem érezte annyira tragikusnak, szélsőségesnek, mint ahogy azt az ellenzék igyekezett beállítani.

A kormányoldal a negatív kampányt több síkon tudta folytatni.

Egyrészt a pártjuk jogfolytonosságát vállaló szocialistákkal szemben a rendszerváltás óta mindig mozgósítani lehetett a

„kommunizmus” visszatérésétől tartók szorongásait, másrészt

még frissen éltek az előző kormányzattal kapcsolatos, a lakosság nagyobb részében inkább negatív érzelmek, s

rendszeresen figyelmeztetni lehetett arra, hogy „ez az, ami 2010-ben megbukott”.

Harmadrészt a megtervezett ütemezésben napvilágra hozott különböző

korrupciós ügyeket jól lehetett használni arra, hogy egy negatív kampányban az ellenfél egészének tisztességtelenségét sugallják.

A hatások körülményfüggőségével mindenképpen egyetértve mi – nem lévén politológusok –, nem kívánunk állást foglalni a negatív kampány hatásosságának kérdésében, bár

a politikai bölcsesség szempontjából a negatív kampány racionalitását megkérdőjelezi, hogy

a politikában bármikor előállható kompromisszumkényszer, ami olykor még

a „nagykoalíció” kötést is elkerülhetetlenné teszi,

erősen hitelteleníthet egy olyan pártot, amely

kényszerű koalíciós partnerét korábban a „Gonosz” megtestesülésének bélyegezte.

Ehhez kapcsolható az a koncepció, miszerint

a kormányon lévő pártoknak általában kedvező,

ha félelemkeltő események történnek (vagy ilyenek veszélye valószínűsíthető);

ilyenkor a társadalom jelentős része

felsorakozik a kormányzat mögött (rally around the flag effect).

Persze, ez sem abszolút törvény, nagy mértékben függ attól, hogy a közvélemény

AZ ESEMÉNYBEN (ILLETVE A FENYEGETÉSBEN) ÉRZI-E

a kormányzatnak is a felelősségét.

A baloldali pártok a centralizáló intézkedések meghosszabbításával egy

totális egyszemélyi diktatúra rémképét vizionálták, és attól sem riadtak vissza, hogy ezt összekapcsolják a

fasizmus fenyegetésével, mintha a jelenlegi kormánykoalíció uralma a náci Németország felé vezetne.

Ez a kép nyilvánvalóan távol esik a valóságtól, de a negatív kampányban felkorbácsolt érzelmek és indulatok jegyében a támogatók egy jelentős része hagyta eluralkodni magán ezeket a nagyrészt irracionális félelmeket, és hasonló módon vállalta fel a szenvedélyes gyűlölet érzését a kormánypárt és annak vezetője ellen.

Az indulatkorbácsolás a legélesebben a kampánygyűléseken folyt.

A másik oldal belement ebbe a diskurzusba, és a szocialisták ebben a verzióban nem egyszerűen az

államszocializmus örököseiként jelentek meg: a hozzájuk kapcsolt képzetek

a kommunista diktatúra legvéresebb éveit, az ötvenes éveket idézték, (amellyel már a későkádári vezetés sem vállalt azonosságot), összekapcsolva

a friss emlékekkel: a 2006-os október 23-i eseményekkel, az akkori demonstráció véres szétverésével.

A 2010 előtti kormányzásra való utalás más félelmek felerősítésére is alkalmas volt: a „baloldal” győzelmétől való félelmet a

megszorító intézkedések visszatértének fenyegetésével is fel lehetett erősíteni.

A negatív kampány másik összetevője a kormányoldal részéről a baloldali pártok

kriminalizálása volt:

a korrupciós ügyek,

választási csalások sokaságának felvonultatása, és az

ezekbe belekeveredett személyek összekapcsolása a baloldali pártok vezetőivel.

A korrupciós vádakat a baloldali vezetők cáfolni nem tudták,

a montázshatást pedig hatékonyan használta ki a kormányoldal,

a bűnügyekbe keveredett személyek epitheton ornansaként sulykolva, hogy ők a baloldali pártvezetők helyettesei, bizalmasai, párttársai voltak, egyes vezetőket pedig személyükben is kapcsolatba hoztak ezekkel a bűnügyekkel.

A „gyanús ügyek” érzékeltetését azzal a szimbolikus képzettel is alátámasztották, hogy több plakáton is úgy ábrázolták az ellenzéki párok vezetőit, mint akik egymás fülébe súgnak valamit…

A baloldal is megpróbálkozott

korrupciós vádakkal, ezeket azonban a

nyilvánosságban kevésbé tudta alátámasztani, mint ellenfelei a maguk vádjait, így ezek az ügyek

nem is váltak a kampány részeivé.

Mindkét fél egyébként úgy használta a különböző

dokumentumhamisítási,

szavazatvásárlási és

egyéb ügyeket, mintha

állandóan egymás (relatíve sikeresnek bizonyult) akcióit próbálnák lemásolni

Maga az, ahogy az ellenzék a kormányváltást „korszakváltásként” próbálta bemutatni, ahogy az „éhségmenettel” és néhány más alkalommal is megpróbálkozott a társadalmi felháborodás „utcára vitelével”, egyértelműen azon sikeres akciósorozat utánzási kísérletének tűnt, amellyel a Fidesz, (mint akkori ellenzék) az őszödi beszéd elleni tüntetések, a népszavazás kikényszerítésén és megnyerésén át eljutott 2010-ben a kétharmados többség megszerzéséig.

Bár többnyire ezen akciók nem váltak a közvélemény többségét megnyerő „közüggyé”, az időnként viszonylag nagyszámban összegyűlő tömegek által

demonstrált erő (amit egyébként ilyenkor a kormányoldalnak mindig sikerült a Békemenettel túllicitálnia), láthatólag az ellenzék egyes vezetőit is abban a hitben ringatta, hogy sikerülhet ezen a módon, a „közfelháborodás” hullámán felemelkedni. (Ennek a makacsul ismételgetett elképzelésnek egyik utolsó megnyilvánulása volt a választások után a DK vezetőjének azon reakciója, amellyel mintegy „megfenyegette” a kormánykoalíciót: 2014 és 2018 között nem fogják kitölteni a 4 évet…)

A mindenkori ellenzéket tápláló proteszt energiákat (a Góliáttal szemben mindig Dávid oldalán álló rokonszenvet)

a Fidesznek (ritkán tapasztalható módon) kormányon is sikerült maga mögött tartania, azzal a következetesen alkalmazott szimbólumhasználati (és persze politikai) stratégiával, hogy

tevékenysége középpontjába állította az EU-bürokráciával, a bankokkal és egyes multikkal szembeni ellenállás „szabadságharcát”.

A kölcsönös, gyűlöletté fokozódó ellenségesség

a kampányok hangnemét is egyre durvábbá tette. Az egyik oldalról a „diktátor, fasiszta”, a másikról a „bűnszövetkezet” hangoztatása; a baloldali pártok már 2013-ban készült kampányanyagaikban olyan kifejezéseket használtak a kormányoldal jellemzésére, mint: „tolvaj, vacak, hazug, terror, diktatúra, önkényuralom, éhbér”, a külföldön munkát kereső =„külföldre űzött”, sőt, olyan mondatok is bekerültek, hogy „a gyerekeket elveszik szüleiktől”.

Az érzelem-, és indulatkeltés eszközei között még az

(antiszemitizmusra utaló) majdnem küszöbalatti montázs alkalmazására is sor került.

Említettük korábban a „maffiakormány” kifejezést is. A különböző kampányanyagokban szerepel még az „ahogy a Fidesz bankot rabolt” kifejezés, a „lerombolták a jogállamot” (bilincsbe vert kézzel illusztrálva).

A kormányoldal

a „bűnszövetkezet-pártok”,

a különböző, a baloldali pártok tagjaihoz, támogatóihoz köthető bűncselekmények és

a 2006-os rendőrterror emlegetése mellett ellenfeleit állandóan

„bukott baloldalként” emlegette,

egyszerre építve a „bukott” szónak az erkölcstelenséghez kapcsolt jelentéstartalmaira (lásd „bukott nő”), és arra, hogy

az itt kormányváltó igénnyel fellépők már egyszer vereséget szenvedtek, megbuktak (s a sugallat szerint véglegesen, örökre megbuktak) a választók ítéletében. 73

A szociális indulatokat is mind a két oldal megpróbálta mozgósítani,

a kormánypártiak a baloldali vezetők millióit-milliárdjait, vagyonosodását emlegetve,

a baloldali koalíció pedig „a Fidesz mögötti oligarchák” kifejezéssel igyekezett a hatalom feudális jellegét hangsúlyozni, állandó jelzőként besulykolni a köztudatba (vö. anno „zöldbárózás” utánzása)

A kormányoldalon álló CÖF egy propagandafüzetet adott ki „A Gyurcsány koalíció 7 főbűne” címmel, amelyen a baloldali koalíció vezetői és a már bírósági eljárás alatt álló Hagyó Miklós szerepelnek a plakáton is alkalmazott priuszfotó formában és a „Nem érdemelnek több esélyt, volt 8 évük”– 1-1 bűnhöz társítva. Bűnként a különböző megszorító intézkedések és a korrupció szerepelnek, de a „7 főbűn” kifejezéssel az egyszerű erkölcsi elmarasztalás vallási képzetkört kap: a politikai ellenfelet ezzel mintegy a Sátán táborába utalva. A baloldali koalíció e füzet tükörképeként „A FIDESZ igazi arca” címmel adott ki propagandafüzetet (amely maszkban ábrázolja a miniszterelnököt). A füzet sorra védekezik a CÖF programfüzet vádjai ellen, de úgy hogy ugyane témákban a kormánypártot vádolja: „azt hazudja a Fidesz és a CÖF” és „ ezzel szemben tény”; illetve „arról viszont hallgatnak” szerkezetben. Mindkét oldal a negatívumokat a másik párt színeivel festi alá… A DK propagandafüzete szintén Orbán „bűneit” sorolja (fekete alapon, szembeállítva a saját ígéretek világos oldalaival).

Az adok-kapok keretében a karaktergyilkosság számos esetével lehetett találkozni.

Az ellenzék már a kormányzati ciklus elején

ezzel az eszközzel „lőtte ki” az akkori köztársasági elnököt, Schmitt Pált.

A másik oldalon a különböző bűnügyek, korrupciós ügyek

a karaktergyilkosság még hatékonyabb eszközének bizonyultak.

Bajnai Gordont és Gyurcsányt ugyan csak megérintette ezek szele76. Hagyó Miklós, Simon Gábor és mások perei, bűnügyi, rendőrségi eljárásai nem csak az ő személyükre (és pártjukra) hatottak ki: a montázshatással a baloldali koalíció bármelyik vezetője hozzájuk volt kapcsolható.

A „karaktergyilkosság” során

az ellenfél képviselőjét

valamely, a közvélemény által is negatívan megítélt cselekményben bűnösnek találják,

a tényeket, ha kell, felnagyítják,

(tekintélyesebb személyek reputációjának rombolására bevetve olykor a gúny, a nevetségessé tétel eszközeit is), s ami a legfontosabb,

mindaddig napirenden tartják,

sulykolják,

amíg

a megcélzott személyt nem sikerül kiszorítani a politikai játéktérből,

illetve,

ha a támadás fő célja az illető pártja, akkor addig, amíg azzal gyengíteni lehet az adott pártot.

A kormányoldal kampányát segítették a média egyes csatornái is, amennyiben

az ellenzéki politikusokkal folytatott beszélgetések nagy részét a kormányoldal kampányában felvetett tematizációhoz igazították.

Természetesen szélsőséges hangnemet használó pártküzdelmek majd minden parlamenti demokráciában előfordulnak.